Elmúlás...

...mikor elveszted szüleid, minden megváltozik.

A gyászt meg kell élni. El nem múlik soha, de lélekben mindenkinek fel kell dolgoznia a veszteséget.

Minden gyász nehéz és mást tanít. Egy szülőnek elveszteni a gyermekét, vagy látni meghalni egy óriási tragédia. Sokan mondják: feldolgozhatatlan. Igazából bárkit is veszítünk el, az mind az elengedést tanítja meg nekünk.

A feldolgozásban csak arra szabad gondolnunk, hogy ami űr maradt az elvesztett személy után, azt az emlékekkel töltsük ki. A szeretet, amit iránta tápláltunk az erőt ad a továbblépéshez.

Az élet rendje az elmúlás - mégis sokan megrekednek.

A nagyszülők ha meghalnak, sokan csak annyit mondanak: szép kort megélt. A mai kort ha megnézzük, már nem lehet azt mondani, hogy megöregedett és meghalt, mert sajnos ma már egyre több gyerek, fiatal és középkorú ember lép át a másik létbe. Túl gyorsan távoznak a lelkek.

Amikor valaki élhetett volna még... - mégis távozik, akkor el kell gondolkodni azon, miért cserélte fel a földi létet másra. 

Édesapám 2004. június 4-én távozott. (Trianoni "békeszerződés"napján) Az élet csupa véletlen? - hát nem hinném. Őscsanádon született, ami a mostani térkép alapján "Román"terület. Azért írtam így, mert mikor meghalt édesanyámmal intéztük a temetését, mikor szó szerint azt mondták: "Nem temethetjük el mert román állampolgár." Felhorkantam:  mi az, hogy román? Világ életében magyar volt. Kiszomboron nőtt fel és csak magyarul beszélt. Tehet Ő róla, hogy lecsatolták és határon kívül maradt a születési helye? A dokumentumai bemutatása után az ügyintéző közölte, hogy tényleg magyar. Nahát? - én sokat gondoltam még utána is erre a "véletlenre".

Édesanyám halála kicsit más körülmény volt...Ő sokat szenvedett, mert nem foglalkoztak vele az orvosok. Én értetlenül állok a mai napig is a történtek előtt, mert olyan dolog vitte el, ami a mai kor orvosaira szégyen. Neki megváltás volt a sok szenvedés után, hogy elengedte a földi létet. Én láttam utoljára és mivel beszélni nem tudott a szeméből ki lehetett olvasni - mennie kell. A fájdalom, ami benne volt átérződött. Nehezen is dolgoztam - dolgozom fel. Elengedtem, mert tudom az sem véletlen, hogy azóta minden felgyorsult körülöttem. Rengeteget segített nekem, támogatott és tanított. 

Hiánya leírhatatlan, de mindig az eszemben kattognak a mondatai és intelmei. Csodás útravalót kaptam. Csendes volt, némán tűrt és nagyon bölcs asszony volt. A rengeteg ima segítette át a nem túl könnyű életén. Büszke volt ránk...

Testvéremmel két különböző karakter vagyunk, de egyikünket sem helyezett a másik elé. Unokáinak is mindig a kedvében járt. Ő volt az utolsó a generációjukban, aki összetartotta a családot. 

Elengedni nehéz - de tovább kell lépni és követni azt amit Ők is követtek.

A napokban elmélkedtem el arról, hogy most lettem csak igazán felnőtt, mert nincsenek szüleim. Megváltozik minden gondolat, nem lesz már az a fontos, hogy mit várnak el mások... csak magára kezd gondolni az ember és arra, amit mondtak a szülei. 

Sok olyan ember tűnt el az életemből, akiket anyucim megjósolt - hiába teszel velük jót, Te sosem számíthatsz rájuk ha kell.  Csak az igazak maradnak meg barátnak. 

Új élet indult...új időszámítás - és most az emlékek segítenek azon, hogyan lépjek tovább a saját életem, családom építése felé. 

Amikor a lélek sajog, mert hiányérzete van...azt az ego táplálja. A testük távozott az emlékük, mozdulatuk és minden szeretetük itt maradt. Fel kell venni a szeretet csomagot és hagyni, hogy az elmúlás után ismét kivirágozzon az életünk és a lelkünk. 

Emlékeikkel menjünk tovább az úton - hisz Ők is azt akarják!

Amikor az égiek - vagy az élet ( ki miben hisz) -  valamit elvesznek, mindig valami jobbat és valami nagyobbat ad helyette. - Semmi sem véletlen!